„… Csak nézem őket. Ezer meg ezer dühös arc: ezer meg ezer
szárnyátvesztett, mocskos, emberi maradvány. „Milyen lények ezek?” Ezen
gondolkodom. Embernek nem lehet őket nevezni, de még állatoknak sem: egy
szarvasra sértő lett volna, ha vele egy szintre emelem ezeket az elfajzott
arctalan korcsokat. Mégis, jóval erősebbek voltak ezek egy szarvasnál.
Nézem őket, de nem rájuk gondolok… Hanem azokra, akik ismételten
cserbenhagytak, kitaszítottak, elárultak s így egyedül maradtam… Hiába, én is
hibás vagyok, ezt belátom: De a társaim nem látják be, hogy ők is emberek, ők
is tévedhetnek néha.
Különben pontosan tudom, hogy társaim hol vannak: Éppen az arctalan sereg
fölötti dombon. Látom őket: Látom őket, hogy hogyan állják a sarat, vagy hogyan
könyörögnek kegyelemért… attól függően, hogy kit mennyire kínoztak már meg.
Ugyanazt csinálják, amit én csináltam órákkal ezelőtt: Könyörögtem nekik,
kegyelemért, bocsánatért. Persze, én lélekben, ők meg fizikai testükben… nem az
én feladatom eldönteni, hogy melyik a rosszabb-jobb.
Persze, észrevettek engem a dombról, tekintve, hogy én is egy domb tetején
állok. Egy ember keltette fel hirtelen a figyelmemet: Egy olyan ember, aki
túlontúl értékesnek bizonyult számomra, csak éppen, ezért drágán megfizettem.
Ez az ember még nem került sorra: Így csak állt és nézett engem. Mintha… nem,
az nem lehet. Mintha egy könnycsepp folyna végig az arcán… túl messze van,
lehetetlen, hogy az ilyesmit meglássam.
Ennek ellenére azt látom hogy a legtöbb társam csak állt és nézett felém. Valaki
kiabál, de azok a hangok is… nem hatnak már rám. Kiégett szívemből minden.
Ezt az érzést, ami most bennem keveredik, lehetetlen leírni: kétféle érzésből
áll: az első rész az a határtalan harag, a gyűlölet, a szenvedélyes bosszúvágy…
a korcsokon bosszút állni, a társaimon bosszút állni… A másik az a szánalom érzése.
Szánom ezeket a fajzott korcsokat, szánalom a társaim felé is, hogy ilyen
egyszerű látásmódjuk van… Miért nem érzi egyik faj sem azt, amit én? Miért
kellett így világra jönnöm? Így, egy Szárnyát Vesztett Angyalként? Ez olyan dühítő.
És tulajdonképpen ennek a sokféle érzésnek egyetlen egy kapcsoló pontja van: A
Végtelen magány érzése. Egyedül vagyok ebben a világban. Senki nem élte át
azokat a kínokat, és azokat a mennyei boldogságokat, amiket én átéltem. Senki
nem láthat bele az én lelkembe teljes egészében, viszont nekem megadatott a
mágia mellett a léleklátás képessége is. Nem egy nagy öröm. Látni az emberek
legmocskosabb bűneit. Talán ennek köszönhetem visszahúzódó természetemet, ami
az emberek társadalmába engem jellemez.
Minden hiába: Egyedül vagyok. Itt állok egy arctalan sereg előtt, mögöttük
vannak az emberek, a „társaim”. És miért vagyok én most itt? Meg akarom menteni
őket? Nevetséges. Le akarom mészárolni ezeket a lényeket? Aligha.
Azért állok itt, most, ezen a dombon, mert egy emberi bűnbe estem: a
nagyravágyásba. Most már nem érdekel semmi: a Menny és a Pokol kitaszított,
ugyanúgy ahogy az emberek társadalma is. Igaz, volt néhány barátom. Az előttem
levő korcs sereg azokat is lemészárolta, mint az engedetlen kutyákat, akik
gazdájukra mertek támadni. Persze csak képletesen: sose hódoltak be az
Arctalanoknak. Gyűlölöm őket.
A nagyravágyás. A magamutogatás. Semmi több: meg akarom mutatni ezeknek a
roncsoknak, és persze az embereknek is, hogy mit ér egy Szárnyát Vesztett
Angyal utolsó, és mindent elsöprő haragja. Mielőtt elkerülök valahová máshova
erről a dimenzióról, magam előtt akarok küldeni minél több korcsot, azt akarom,
hogy vérben ázva bukjak el ellenük a harcomban: eltört pallossal,
szétszaggatott köpennyel, és betört vérttel. De ezért a halálért nagyon drágán
meg fognak fizetni, erre magamba most esküszöm.
Lehúztam siskarostélyom: Lassan itt az idő. Nem volt bennem félelem. Viszont
azt láttam, hogy az ellen katonái egyetlen sorfalat alkotva a mezőre
felsorakozott, hogy felfogja rohamom. Egyetlen „ember” rohamát. Kicsit
ironikus…
Láttam, hogy társaim levegőt se mertek venni. Tudják mi fog következni, mindent
pontosan látnak a dombtetőről. Biztosan azt hiszik, hogy van valami tervem,
valami tartalék: Ha így vannak vele, mindjárt keserűen csalódni fognak.
Sajnálom. Mindent sajnálok. Így kell végződnie… kár érte.
Érzem, hogy lovam nyugtalankodik. „Nyugalom… nyugalom. Nemsoká vége. Te vagy az
egyetlen, aki még sosem hagyott cserben. Gyönyörű csatamén volt anyád, és az
egyetlen utolsó főnix az apád… Nyugalom. Együtt bukunk. A világ már elbukott
ezek ellen, most mi jövünk.”
„Mi ez? Ja persze… csak az Arctalanok adnak jelt egymásnak: Megfújták a harci
kürtöt. Tényleg kezdődik.”
Lovam már nyugodt lett, éreztem. Ő az egyetlen, akivel együtt tudok érezni.
Soha nem váltunk el: ezek a démonok ugyanúgy félnek tőle is, mint tőlem.
Hirtelen valami érzés kezdi uralni lelkem… Mi ez? Nagyság? Erő? Nem tudom. De
bizalmat ad. Reményt, amiből sosem volt részem.
Érzem, lábam magától engedelmeskedik; érzem, ahogy emelkedek a nyeregbe.
Méternyi pallosom a fejem fölé tartom, érzem, ahogy szemem(angyali mivoltomból
eredően) elkezd vörösen szikrázni, ahogy a harag és bosszú vérként folyik át
ereimen… és egyetlen szót kezdek el üvölteni: „GYERTEK!!”
***
A vágta… mindig is szerettem vágtázni. Érezni a szabadság illatát: ezt csak
nyeregben lehet. Persze, magányos szabadság. De ennél nincs felemelőbb. Eggyé
váltam a lovammal, Destinnel. Szinte érzem, ahogy patái alatt ropog a friss fű…
fejem fölött a lemenő nap színe, a teljes narancssárga- vörös- zöld- kék
árnyalattal. Istenem, ezt is utoljára érzem…
Száguldok lefele a dombról. Látom társaim megrökönyödését: Nem hiszik el, amit
látnak. Pajzsomat most a vállammal egy magasságba emelem, pallosom még mindig a
fejem fölött… Ez igen. Ez az, amiért éltem eddig, és ez után…addig a pár
percig. Érzem a fű illatát, a szél fújását a hátamon… Érzem a szívem minden
egyes dobbanását, lelkem szárnyalását… Magasabban sosem jártam…
És ekkor bevillan egy emlék. Egy emlék… emlékszem…
„Egy erdőben sétáltam egy emberrel. Nagyon boldog voltam. Ott jártunk
ketten az erdőben. Ugyanúgy éreztem a fák illatát, a természet lágy ölét… és
Neki a közelségét. Alig beszéltünk valamicskét…Csak sétáltunk. Ősz volt: a
lehulló falevelek aranyszínre festették az utat. Az úton jártunk. Nem
beszéltünk, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy Ő érzi minden szavamat, érzi
lelkem rezdüléseit. Valahogy tudtam, hogy érzi. Nem voltam egyedül. Ketten
voltunk. Akkor éreztem azt, ami egy életre megváltoztatta az életem: a feltétel
nélküli szeretetet, azt, hogy velem van. A magány, mint fogalom, megszűnt
létezni. Boldog voltam. Megtaláltam az életcélomat, ezt a boldogságot. Ő
vezetett rá.
Hirtelen megbotlott egy gyökérben… de megkapaszkodott bennem. Félni kezdtem.
Soha életemben nem féltem, de akkor igen: történt-e valami baja? Jól van?
Szerencsére tényleg csak egy botlás volt. Egymás szemébe néztünk. Ő nevetett,
mosolygott, s én is vele. Soha nem éreztem még olyat, és azóta se. Több ezer
évet éltem: kijelenthetem, hogy az a nap volt a legszebb a számomra. Nem
éreztem azt a rabszolgasorsot, amire születtem. Sőt, semmit. Csak a feltétlen
szeretetet iránta. Átkaroltam. Csodálkozott…de csak egy pillanatig. Egyetlen
egy pillanatig. Utána mosolyogva, békésen visszakarolt. Nem akartam harcolni,
nem akartam semmit: csak vele lenni egy életen át. Így sétáltunk ki az erdőből.
Megvédeni, és szeretni. Béke. Harmónia. Boldogság. Szeretet….”
***
…Most már emlékszem. Mindenre emlékszem.
Sosem járt magasabban a lelkem… biztosan? És valóban gyűlölöm a társaimat?
Akikkel annyit harcoltam? Valóban nem érzek mást?
Be kell látnom: magamnak nem hazudhatok. Még most kell magamban mindent
tisztáznom, amíg van időm… Közben a lovam egyre gyorsabban közeledik a korcsok
felé…
Lelkem. Szeretet. Most jövök rá: éreznem kell még azt a boldogságot! Meg kell
keresnem az elveszetett lelket! De mi lesz társaim bűneivel?
Ahogy közeledek a démoni sorok felé, úgy jönnek a gondolatok az agyamba: ha
most meghalok, cél nélkül, és tényleg mindenki által elfeledve halok meg. Nekem
nem az a feladatom, hogy itt célomat veszítsem… A lelki boldogságom…
És ha itt maradok a csatatéren, ki fog Őrá vigyázni? Ki lesz a pártfogoltja?
Valószínűleg követni fog nemsokára a túlvilágra… Ahogy a megmaradt embertársaim
is. Hisz ne felejtsem: félig Angyal vagyok! Az angyalok és az emberek
testvérek, vigyázniuk kell egymásra!
És ekkor elborítja a lelkem a feltétlen szeret érzése ismét: Nem halhatok meg!
Most, itt még nem! Nem ez a feladatom! Nem ez a lényem! A többiek számítanak
rám… !
Új érzés születik meg bennem: A bosszúvágy, és a szeretet érzése kapcsolódott
össze: Ez az elszántság. A halálosan kegyetlen elszántság. Át fogok törni
ezeken a kutyákon, és meg fogom menteni társaimat… Érzem, hogy szemem a vöröses
szikrázásból aranyszínű szikrázásba váltott át… Pallosom hegye is mintha
elkezdett volna fényleni. Lovam is érzi ezt: Gyorsabban vágtat.
Már nem akarok meghalni, egyetlen vágyam: segíteni. Át fogok törni!
Az ellen sorai már csak 20 méterre… 10 méterre… már látom a dárdák éles hegyét…
5 méter… 1 méter…
