Kosárlabda- meccs in memorian 2010.

I. Itt ülök iskolám régi kövezetén
És bámulom a felkelő nap fényében
Fürdő, vörös-fehér, a gaz övezetén
Levő kosárlabdapályánkat éppen.

II. Ady ide, Hunyadi oda: Szent Pálya
Ebben éltük meg a legszebb aranykort.
Sokaknak csak itt teljesült be az álma,
S kiélvezte az élet adta bort.

III. Nyugtató a ladba minden pattogása
A cipők egyenletlen dobogása,
A tenyerek hirtelen csattanása
A harc előtt a szívek dobbanása.

IV. Azt az érzést, istenem, nem adja vissza
Semmi, mikor a dicsőséget issza
Rengeteg katonám. És én, mint vezérük
Felejthetetlenné teszem emlékük.

V. Emlékszek: kapitányként lelkesítettem,
Háborgó lelkeket csendesítettem.
Mert nem az kellett, hanem lendület és harc
Tiszta fejjel, hol nincs meghátráló arc.

VI. A taktika változott. A játékosok
Ki- s beálltak. Jöttek az álmodozók,
Kik hittek e csapat erejében,
Nem kételkedtek teljes győzelmében.

VII. Tündér leányzók, erős fiúk: szurkoltak,
Az ellenfél kosaránál hurrogtak.
Kiment a labda? Szívben nekünk ítélték,
Csapatunk összefogását idézték.

VIII. Félidőben a "sereg" fáradt. Döntetlen
Az állás. Továbbiakat bővebben
Kitárgyaltuk, de a kimerültség látszott,
Sőt, a másik csapat taktikát váltott.

IX. Cselezés, két- és hárompontosok után
Lemaradtunk, és EZT kezeltünk furcsán:
Kedvtelenség markolt embereim szívébe
A meccs senkinek nem volt már ínyére.

X. És ekkor jött el a kapitány szerepe
(Mert áthatott a borúság szelleme)
Bíztattam társaim, hogy van még értelme,
Így azt sugta meg mindenki érzelme,

XI. Hogy BECSÜLETBŐL le kell játaszni:
Felszegett fejjel, büszkén vállalva, és
Van még egy nehéz, utolsó küldetés:
Ellenünket kellőképpen fárasztani.

XII. Utolsó perc következik: a labda
Nálunk, összetartunk
Hasítunk,
Passzolunk,
Visszavonununk,
Majd újra előre
(Majdnem ki a füves mezőre)
Passzolunk,
Futunk,
Dobunk:
[ ]
Újra
[ ]
Majd a labda búgva
Megy a helyére
Fülünk csak e zenére
Nyugszik bele a felsőbb akaratba:

XIII. Vesztettünk?
Nyertünk.
Miénk a tisztesség
Vele a dicsőség

XIV. Melyeket soha nem feledek
Ily pillanatok kellenek
Az embernek.

Karós Vlad siralma (1450 körül)

I. Szép a dalom, szebben szólna, mivel
Emlékeim nem osztom senkivel.
Vér pestise folyamán átkozott
Az én napom már rég leáldozott.

II. Rablógyilkos bandák, dühös ebek:
Rajtatok csak testi- lelki sebek Részeiként a Birodalomnak:
Köztük Lucifer- irodalomnak:

 III. Oh, Pokol gyalázatos serege

Mocskos világnak sötét fellege
Oh, hódolatom Belzebub Nagyúr!
Világ miattad kegyetlen, Hadúr.

IV. Ti, kevert népség: orgyilkosok
Sírógörcsöm van, zokogni fogok.
Szörnyek, medúzák, Bukott Angyalok:
Miattatok bűnöknél maradok.

V. Az Ég ellen csak veszteni lehet,
Fellázadni ellene miért kellett?
Ő kegyelmes, nem mint vezéretek:
Ördögök, miért kellett? Nem értelek
Titeket. 

Táncos Tündérlány

I.                    Életemben sok csatát megjártam
Szenvedést mindenhol megtaláltam,
De ahhoz foghatót nem éreztem.
Mikor más számára nem létezem.

II.                 Kitaszított vándor az erdőben
Betegség sok kárt tett az erőmben
Éhség, szomjúság… még elviselem!
De a lelkem súlyát nem cipelem…

III.               Az erdő fái közt naplemente
Nem melegít ez a nagy kemence… !
Fagyos a lelkem, forró a testem:
Lassacskán már tudatlanul fekszem.

IV.              Társ nélkül, tudatlan: így hevertem.
Az élet értelmét nem kerestem.
Jöhetett volna bármi! De nem jött:
A szépséges esti órák előtt.

V.                 Féltem. Bosszúra vágytam. Őrjöngtem,
Csak saját hibáimon őrlődtem:
Mikor TE a fák közül kiléptél
S engem csodás dologra késztettél.

VI.              Te; erdőlakó népség gyermeke!
Téli fának utolsó levele!
Rám találtál. Odajöttél hozzám:
Nem tudtad: már lejárt rég az órám…

VII.            Tévedtem. Nem tudtam, van időm még
„Ezt bizonyítja a föld és az ég…”
Na meg, hogy megtaláltál. Nagy öröm!
Így lett teljes bajtársi köröm

VIII.         Beszélgettünk… és csodálkoztam.
Honnan jöhettél?- így álmélkodtam
Egy tündérlány hogy-hogy beszél velem?
Vagy egy Angyal figyeli a lelkem?

IX.               Aphrodithe leánya gyógyított
Negédes szavaival okított
Ez az ambrózia oly édes volt
Eltűnt lelkemből minden sötét folt.

X.                 A bizalmába fogadott engem
Pedig nem ismer. Jaj, szegény fejem…
Mi…? Elhívott egy erdei bálba
Nem mindig vagyok ily mulatságba!

XI.               Elmentél átöltözni a bálon:
Ami a szívemen az a számon:
Visszajöttél ezüst-zöld ruhába
Hittem: megdermedek egy órára.

XII.             A hold és a tűz fénye csillogott
Ruhádnak minden szeme villogott.
Tökéletes gyönyörű alakod…
Minden tündért vonz, ha azt akarod.

XIII.          Rád Aphrodithe szégyenkezve néz
Nem lehet ily szép; ennyire merész
Szemed csillogása, tűznek fénye…
Egybeolvadt a kettőnek lénye

XIV.         Hollószín hajad szinte szikrázik
A holdfényben minden máshogy látszik:
Az Angyalokénál is szebb arcod
Így vívod te is a nehéz harcod.

XV.            Az ünnepélyen tánc van, mulatság
Itt egymást éri a sok butaság
Minden dolgot feledve táncolunk
Tánc közbe, pedig egyre… álmodunk.

XVI.         Ég a tűz, vidám a tánc, a zene:
Fiú nézi a lányt epekedve:
Vaj’ következőnek veled lépked?
Vaj’ olyan jól tud táncolni tényleg?

XVII.       Nem csalódott. Forognak egymásnak
Majd a tánc végeztével elvállnak.
Keresik az új párt. Lehet, már nincs?
Ott is van ni! Ő egy nagyon nagy kincs

XVIII.    Jobb lesz a tánc vele, mint előtte:
Jaj! A nagy viccet máris lelőtte:
Már fent táncolnak az asztallapon
Ily táncest esik minden tavaszon

XIX.          Te is fáradt vagy… ülj le mellém!
Megmutattad ma, mi az az erény…
Cserébe mindenkitől megvédlek
Már a sorstalanságtól se félek…

XX.            Itt mellettem biztonságba leszel…
Szunnyadj most! Egy kis pihenés elkel
Ma életet adtál. Én ezt őrzöm:
Neked teljes szívemből köszönöm

Hajnalhoz

Szép Nap mindig fenn ragyog az égen
Csodás képet ölt saját fényében
De éjjel elűzi őt a sötétség
Holdban áll akkor minden reménység


A Hold sápadt fényét Naptól kapja
Tovább a Fényt embereknek adja
Ott van egy lány, ki megveti fényét
Napsugár átjárja egész lényét.


Szépséges Hajnal! Szívem virága!
Oly kedves vagy, mint szemem világa
Kegyetlen Úrnőm! Könyörülj rajtam!
Kincseket a Te szívedtől kaptam.


Ártatlan, csillogó gyöngy szemeid!
Csodás apró fehér kis kezeid!
Karcsú derekad, gyönyörű tested
Szép, mint hosszú lábad, szűzi kebled.


A természet hangja benned érződik
Minden érzelmem nálad végződik
Aphrodite irigyli szépséged
Bátor lovag megvédi épséged.

Mikor harcba megyek, rád gondolok
Csatában fohászt hozzád mormolok
Ajkamon Jézus, és a te neved
Csak irgalmazzon nekem Szent lelked!

Ha győzök, azt neked ajánlom fel
Könyörgök, ne taszíts magadtól el!
Sátánokra vereséget mérek
fogadd szívem ajándékba kérlek.

Bukott Lovag vagyok, mindhiába
A te neved foglalom imámba
Menedéket nálad kereshetek
Remélem, nálad megpihenhetek.

Szép Hajnal! Lelkem fényes Múzsája!
Életemnek keserves munkája!
Lelkem az évek során elporladt
Teérted szívem jege megolvadt.

Deus le veult! (dráma)

Deus le veult!

I. Rész: István hőstette

Bevezető: (Narrátor)

Eme História igaztalan mesét mond el

Ott tartják számon, hol a nap dicsőségben felkel.

Két nemes története sejlik fel a fejemben

Kiknek emlékét megőrzöm mindvégig lelkemben.

Narrátor:

A nép ajka szerint zajlik mesém

Kiürítem ezért teljes elmém

1456 közepén

Szép szeged városának főterén

Gyűlik a katona török ellen

Nem eshet baj a sok nemes lelken

Hunyadi indulófélben vala

Ne törjön ketté szép arany alma!

Sok harcos, elűzi a törököt

Magyarnak megszerzi az örömöt

Egy hírnök jelenik meg előtte

Mint rossz hír, nem mozdul el mellőle.

(Hunyadi és egy Ispotályos lovag sétál. Beszélgetnek.)

Ispotályos:

Hunyadi János, vitézek bánja!

A Szert lelkem egyre jobban bánja

Miért nem segítesz seregünknek?

Meggyaláznánk együtt ellenünket.

Hunyadi:

Váramnak magyarra van szüksége

Nem hoztam seregem a gyűlésre

Ispotályos! Menj békével innen

Embereimnél nincs nagyobb kincsem.

Ők itt harcolnak a török ellen

Nem a távoli nagy és szent helyen.

Ispotályos:

Az embereknek most kell a remény,

Legyen benned is egy apró erény….

Hunyadi: (dühösen)

Erény?! Te mered mondani nekem?

Mikor mindig tisztán tartom lelkem?

Bemocskolódott rég a te rended

Templomosok okozzák majd a veszted

Miképp elpusztítottad rendjüket

Visszaüt rád a gonosz lelkület.

Ispotályos:

A templomosok? Ők egy kis senkik!

Ami jutott, csak az járt őnekik!

Ha sereged szép szóval nem adod,

E Földön neked már nincs hol laknod

(emeli a nyílvesszőt, háttérbe belép István)

Katonád, az összeset elviszem

Nem fog majd hiányozni, meghiszem.

(Ekkor sújtani készül, azonban egy apródféle, valami parasztgyermek közbeugrik, elhárítja az ispotályos csapását, és Hunyadi levegyverzi)

Hunyadi:

Mily életnek köszönhetem éltem?

Mely megmentette testem és létem?

István:

Deér – Sólyom István voltam vala

Kenyerem a jobbágyi vad alma

Most is csak tettem, mit tennem kellett,

Csak itt voltam hűbéruram mellett.

Hunyadi:

Bárki légy is, mostantól szabad vagy,

Ne tépázzon meg se szél, se zord fagy,

Sőt, ha beállsz hozzám katonának,

Nem lesz hiány adományban.

István:

Uram! Kegyeid meg nem érdemlem

Úgyis olyan magas az énnekem

Csak seregedbe vegyél fel, kérlek

Másra nem vágyom, többet nem kérek.

Hunyadi:

Felveszlek váramnak őrségébe

Támasz az ellen megtörésébe

Légy mindig igaz és hű magadhoz,

Egyben semmi káron ne sajnálkozz.

II. Rész: A Kormányzó döntése

Dugovics:

Jó uram! Híreket hoztam Neked

Erősítsd meg jól szíved és lelked

Dugovics volnék; egy a tömegben

Bíztam már fiatalban, öregben

A töröknek száma sok százezer

Meg nem rémít hatalmas számtenger

De ha elmész, nincsen már visszaút

Sorsodat elnyeli egy sötét kút

Az én sorsom halál, de te válassz:

Erős a lelked, mindenben támasz.

 

Hunyadi:

Honnét tudod te ezt ily biztosra

Hogy testem vég színezi piszkosra?

A sorsát ember nemigen láthatja

Öröm, de néha meg is bánhatja.

Dugovics:

Isten álmot küldött reám, melyben

Megjelent egy holló és a lelkem

A kettő főnixé olvadt össze

Nem is maradt idő vagy tér közte.

Sorsunk ezek szerint egybe forrott

De nem említem másnak e dolgot.

Hunyadi:

Drága katonám! Isten akarja

Látszik már a vén halál alakja

Egy őslovag feladata ez is:

Győzd le! Jöhet halál vagy pestis.

Védd a saját hazád bármi áron

Ne nézd mit vesztettél a sok káron.

Céljaidért küzdj meg, sose változz

Még akkor is, ha az ég megátkoz.

Vegyünk könnyfakasztó búcsút, gyerünk

Ezen múlik, hogy nyerünk, vagy vesztünk.

Szeretteink érdemelnek ennyit

Ez a fontos, ez minden zárt megnyit.

III. Rész: Búcsú

(Hunyadi búcsuzik feleségétől,István a háttérben)

Hunyadi:

Kedvesem! Halld meg szavaim kérlek

Sokat tettem életemben érted

Elmegyek, visszajönni nem félek

Remélem, mindezt egy nap megérted.

Szilágyi Erzsébet:

Jánosom! Hisz oly furcsa a hangod….

Biztos, hegy ebbe bele kell kapnod?

Hunyadi:

Hibákat hibákra halmoztam fel,

Mégis mindig mondtad, csak ne menj el!

Túl kevés időt töltöttünk együtt

De mégis: eggyé lett a szép lelkünk.

A természet hangja benned érződik

Minden érzelmem nálad végződik

Mikor harcba megyek, rád gondolok

Csatában fohászt hozzád mormolok.

Így kérlek kedvesem: legyél erős

Őseidhez méltó igazi hős.

(Istvánra mutat)

Hanem ezt az ifjút: Istvánt- vedd fel

Ilyen hős a seregben is elkel

Bátor katonája a klánunknak

Ő az ki bevégzi majd álmunkat

Fiam legnagyobb védelmezője:

Teste és lelke éljen örökre!

Dugovics

(Búcsúzik egy leánykától)

Leányka tőled búcsúzni jöttem

Az érzelmek is elszöktek tőlem

Egy kérésem volt: fogadd el szívem!

Ne taposd sárba szánalmas rímem!

Én csak bűnben, bajban melletted maradok

Ha lenne bűnöd, azért szenvedni én akarok!

Azt szeretném, ha mindig biztonságban lennél,

Ha mindent a leghelyesebben tennél

A tündéri szépségeddel nem versenyez senki

Angyalnál tisztább lelkedhez nem ér fel semmi

Ezt mind tudod. Mégis, remélem

Nem vágsz semmit a szemembe keményen

Halálom előtti három utolsó szavam hozzád

Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Szívből jövő lovagi tornád.

Mással élsz, mást szeretsz, megértem

Hosszú éveken át hiába reméltem!

A világon csak hozzád kötődtem

A világon csak veled törödtem…

A szabály megköti kezed

Végső kívánság: legyen tiszta a lelked!

Narrátor:

A vár alatt történtek ismertek

Ketten szolgálói lettek Istennek

Legyen ez a tanulság a ma számára

Mindenki építsen a köz és saját álmára.

A történetem játszódott Szeged főterén

1456 közepén.

Vár 02

The Soul

Magyarok Angyala

Helyőrség

Vár 01

A bosszúálló vándor éneke

I. Nincs házam
Van hazám
Otthonom a nap és éj határa.
Kerítésem a tágas tér hátára
Szögelem. Mert én vagyok az erdőkben a kántor
A bosszúálló vándor.

II. Nem azt állitom, hogy ez a sorsom,
Az ember társas lény;
Én nem ezt választom.
Ez jutott. Egy éltet csak: a remény,

III. Farkasok dala,
Dombok oldala,
Patak partja,
A természet akarattya.

IV. Utam során találkoztam
Prófétával, zarándokkal
Mindet követem, így egyiket sem
A szilárd eszméket elijesztem.

V. Mert vándor vagyok, az erdők dalnoka
És ez a szent feladatom azóta,
Hogy megszülettem, s felnőttem
Teljes emberré fejlődtem.

VI. Őrangyal vagyok. Védem az Életet
Sötétben harcolok, hogy mentsem a fényeket:
Oda vágyok; ki a szabadba
De belenyugszok az akaratba
Miszerint nekem ITT kell legyek:
Őrizni a legősibb kincseket
Védeni az áldott bilincseket
Melyek minden embernek kellenek.

VII. Szerencsét ád és erőt
Minden feletti hatalmat
Ha bejárok erdőt-mezőt
Megragadva az alkamat

VIII. Hogy a telihold fénye
És
Az összes bogár képe
Egyesül
Egy marék akaratban
Ezt
Éneklem dalaimban.

IX. Enyhe szél, halk,távoli zizegés
Néha nincs jobb, mint egy kis pihenés
A csillagos ég alá kiülni
És érzékszerveinkkel figyelni
A megláthatatlant
A meghallhatatlant
A megfoghatalant...
Az érzékelhetetlent
Az értelmezhetetlent.

X. Ez vagyok én. Vándor, egyszerű lélek
Nem boldogságban; Nyugalomban élek
És így semmitől nem félek
Mert nincs házam,
De van hazám.

Egy „rabszolgasorsra” született, kitaszított lény szájából

„… Csak nézem őket. Ezer meg ezer dühös arc: ezer meg ezer szárnyátvesztett, mocskos, emberi maradvány. „Milyen lények ezek?” Ezen gondolkodom. Embernek nem lehet őket nevezni, de még állatoknak sem: egy szarvasra sértő lett volna, ha vele egy szintre emelem ezeket az elfajzott arctalan korcsokat. Mégis, jóval erősebbek voltak ezek egy szarvasnál.

Nézem őket, de nem rájuk gondolok… Hanem azokra, akik ismételten cserbenhagytak, kitaszítottak, elárultak s így egyedül maradtam… Hiába, én is hibás vagyok, ezt belátom: De a társaim nem látják be, hogy ők is emberek, ők is tévedhetnek néha.

Különben pontosan tudom, hogy társaim hol vannak: Éppen az arctalan sereg fölötti dombon. Látom őket: Látom őket, hogy hogyan állják a sarat, vagy hogyan könyörögnek kegyelemért… attól függően, hogy kit mennyire kínoztak már meg. Ugyanazt csinálják, amit én csináltam órákkal ezelőtt: Könyörögtem nekik, kegyelemért, bocsánatért. Persze, én lélekben, ők meg fizikai testükben… nem az én feladatom eldönteni, hogy melyik a rosszabb-jobb.

Persze, észrevettek engem a dombról, tekintve, hogy én is egy domb tetején állok. Egy ember keltette fel hirtelen a figyelmemet: Egy olyan ember, aki túlontúl értékesnek bizonyult számomra, csak éppen, ezért drágán megfizettem. Ez az ember még nem került sorra: Így csak állt és nézett engem. Mintha… nem, az nem lehet. Mintha egy könnycsepp folyna végig az arcán… túl messze van, lehetetlen, hogy az ilyesmit meglássam.

Ennek ellenére azt látom hogy a legtöbb társam csak állt és nézett felém. Valaki kiabál, de azok a hangok is… nem hatnak már rám. Kiégett szívemből minden.

Ezt az érzést, ami most bennem keveredik, lehetetlen leírni: kétféle érzésből áll: az első rész az a határtalan harag, a gyűlölet, a szenvedélyes bosszúvágy… a korcsokon bosszút állni, a társaimon bosszút állni… A másik az a szánalom érzése. Szánom ezeket a fajzott korcsokat, szánalom a társaim felé is, hogy ilyen egyszerű látásmódjuk van… Miért nem érzi egyik faj sem azt, amit én? Miért kellett így világra jönnöm? Így, egy Szárnyát Vesztett Angyalként? Ez olyan dühítő.

És tulajdonképpen ennek a sokféle érzésnek egyetlen egy kapcsoló pontja van: A Végtelen magány érzése. Egyedül vagyok ebben a világban. Senki nem élte át azokat a kínokat, és azokat a mennyei boldogságokat, amiket én átéltem. Senki nem láthat bele az én lelkembe teljes egészében, viszont nekem megadatott a mágia mellett a léleklátás képessége is. Nem egy nagy öröm. Látni az emberek legmocskosabb bűneit. Talán ennek köszönhetem visszahúzódó természetemet, ami az emberek társadalmába engem jellemez.

Minden hiába: Egyedül vagyok. Itt állok egy arctalan sereg előtt, mögöttük vannak az emberek, a „társaim”. És miért vagyok én most itt? Meg akarom menteni őket? Nevetséges. Le akarom mészárolni ezeket a lényeket? Aligha.

Azért állok itt, most, ezen a dombon, mert egy emberi bűnbe estem: a nagyravágyásba. Most már nem érdekel semmi: a Menny és a Pokol kitaszított, ugyanúgy ahogy az emberek társadalma is. Igaz, volt néhány barátom. Az előttem levő korcs sereg azokat is lemészárolta, mint az engedetlen kutyákat, akik gazdájukra mertek támadni. Persze csak képletesen: sose hódoltak be az Arctalanoknak. Gyűlölöm őket.

A nagyravágyás. A magamutogatás. Semmi több: meg akarom mutatni ezeknek a roncsoknak, és persze az embereknek is, hogy mit ér egy Szárnyát Vesztett Angyal utolsó, és mindent elsöprő haragja. Mielőtt elkerülök valahová máshova erről a dimenzióról, magam előtt akarok küldeni minél több korcsot, azt akarom, hogy vérben ázva bukjak el ellenük a harcomban: eltört pallossal, szétszaggatott köpennyel, és betört vérttel. De ezért a halálért nagyon drágán meg fognak fizetni, erre magamba most esküszöm.

Lehúztam siskarostélyom: Lassan itt az idő. Nem volt bennem félelem. Viszont azt láttam, hogy az ellen katonái egyetlen sorfalat alkotva a mezőre felsorakozott, hogy felfogja rohamom. Egyetlen „ember” rohamát. Kicsit ironikus…

Láttam, hogy társaim levegőt se mertek venni. Tudják mi fog következni, mindent pontosan látnak a dombtetőről. Biztosan azt hiszik, hogy van valami tervem, valami tartalék: Ha így vannak vele, mindjárt keserűen csalódni fognak. Sajnálom. Mindent sajnálok. Így kell végződnie… kár érte.

Érzem, hogy lovam nyugtalankodik. „Nyugalom… nyugalom. Nemsoká vége. Te vagy az egyetlen, aki még sosem hagyott cserben. Gyönyörű csatamén volt anyád, és az egyetlen utolsó főnix az apád… Nyugalom. Együtt bukunk. A világ már elbukott ezek ellen, most mi jövünk.”

„Mi ez? Ja persze… csak az Arctalanok adnak jelt egymásnak: Megfújták a harci kürtöt. Tényleg kezdődik.”

Lovam már nyugodt lett, éreztem. Ő az egyetlen, akivel együtt tudok érezni. Soha nem váltunk el: ezek a démonok ugyanúgy félnek tőle is, mint tőlem.

Hirtelen valami érzés kezdi uralni lelkem… Mi ez? Nagyság? Erő? Nem tudom. De bizalmat ad. Reményt, amiből sosem volt részem.

Érzem, lábam magától engedelmeskedik; érzem, ahogy emelkedek a nyeregbe. Méternyi pallosom a fejem fölé tartom, érzem, ahogy szemem(angyali mivoltomból eredően) elkezd vörösen szikrázni, ahogy a harag és bosszú vérként folyik át ereimen… és egyetlen szót kezdek el üvölteni: „GYERTEK!!”

***

A vágta… mindig is szerettem vágtázni. Érezni a szabadság illatát: ezt csak nyeregben lehet. Persze, magányos szabadság. De ennél nincs felemelőbb. Eggyé váltam a lovammal, Destinnel. Szinte érzem, ahogy patái alatt ropog a friss fű… fejem fölött a lemenő nap színe, a teljes narancssárga- vörös- zöld- kék árnyalattal. Istenem, ezt is utoljára érzem…

Száguldok lefele a dombról. Látom társaim megrökönyödését: Nem hiszik el, amit látnak. Pajzsomat most a vállammal egy magasságba emelem, pallosom még mindig a fejem fölött… Ez igen. Ez az, amiért éltem eddig, és ez után…addig a pár percig. Érzem a fű illatát, a szél fújását a hátamon… Érzem a szívem minden egyes dobbanását, lelkem szárnyalását… Magasabban sosem jártam…

És ekkor bevillan egy emlék. Egy emlék… emlékszem…

„Egy erdőben sétáltam egy emberrel. Nagyon boldog voltam. Ott jártunk ketten az erdőben. Ugyanúgy éreztem a fák illatát, a természet lágy ölét… és Neki a közelségét. Alig beszéltünk valamicskét…Csak sétáltunk. Ősz volt: a lehulló falevelek aranyszínre festették az utat. Az úton jártunk. Nem beszéltünk, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy Ő érzi minden szavamat, érzi lelkem rezdüléseit. Valahogy tudtam, hogy érzi. Nem voltam egyedül. Ketten voltunk. Akkor éreztem azt, ami egy életre megváltoztatta az életem: a feltétel nélküli szeretetet, azt, hogy velem van. A magány, mint fogalom, megszűnt létezni. Boldog voltam. Megtaláltam az életcélomat, ezt a boldogságot. Ő vezetett rá.

Hirtelen megbotlott egy gyökérben… de megkapaszkodott bennem. Félni kezdtem. Soha életemben nem féltem, de akkor igen: történt-e valami baja? Jól van? Szerencsére tényleg csak egy botlás volt. Egymás szemébe néztünk. Ő nevetett, mosolygott, s én is vele. Soha nem éreztem még olyat, és azóta se. Több ezer évet éltem: kijelenthetem, hogy az a nap volt a legszebb a számomra. Nem éreztem azt a rabszolgasorsot, amire születtem. Sőt, semmit. Csak a feltétlen szeretetet iránta. Átkaroltam. Csodálkozott…de csak egy pillanatig. Egyetlen egy pillanatig. Utána mosolyogva, békésen visszakarolt. Nem akartam harcolni, nem akartam semmit: csak vele lenni egy életen át. Így sétáltunk ki az erdőből. Megvédeni, és szeretni. Béke. Harmónia. Boldogság. Szeretet….”

***

…Most már emlékszem. Mindenre emlékszem.

Sosem járt magasabban a lelkem… biztosan? És valóban gyűlölöm a társaimat? Akikkel annyit harcoltam? Valóban nem érzek mást?

Be kell látnom: magamnak nem hazudhatok. Még most kell magamban mindent tisztáznom, amíg van időm… Közben a lovam egyre gyorsabban közeledik a korcsok felé…

Lelkem. Szeretet. Most jövök rá: éreznem kell még azt a boldogságot! Meg kell keresnem az elveszetett lelket! De mi lesz társaim bűneivel?

Ahogy közeledek a démoni sorok felé, úgy jönnek a gondolatok az agyamba: ha most meghalok, cél nélkül, és tényleg mindenki által elfeledve halok meg. Nekem nem az a feladatom, hogy itt célomat veszítsem… A lelki boldogságom…

És ha itt maradok a csatatéren, ki fog Őrá vigyázni? Ki lesz a pártfogoltja? Valószínűleg követni fog nemsokára a túlvilágra… Ahogy a megmaradt embertársaim is. Hisz ne felejtsem: félig Angyal vagyok! Az angyalok és az emberek testvérek, vigyázniuk kell egymásra!

És ekkor elborítja a lelkem a feltétlen szeret érzése ismét: Nem halhatok meg! Most, itt még nem! Nem ez a feladatom! Nem ez a lényem! A többiek számítanak rám… !

Új érzés születik meg bennem: A bosszúvágy, és a szeretet érzése kapcsolódott össze: Ez az elszántság. A halálosan kegyetlen elszántság. Át fogok törni ezeken a kutyákon, és meg fogom menteni társaimat… Érzem, hogy szemem a vöröses szikrázásból aranyszínű szikrázásba váltott át… Pallosom hegye is mintha elkezdett volna fényleni. Lovam is érzi ezt: Gyorsabban vágtat.

Már nem akarok meghalni, egyetlen vágyam: segíteni. Át fogok törni!

Az ellen sorai már csak 20 méterre… 10 méterre… már látom a dárdák éles hegyét… 5 méter… 1 méter…  

A négy úr szerepet cserél

I. A nyár vagyok. Forró lángom éget

Én, az egyedüli meg nem értett

Évszak, mely melegével elpusztít.

Szikráim elől menekülj!

II. Az ősz vagyok. A teremtő anya.

Új csillagok születését arra

Használom, hogy a létező éljen.

Menedékembe menekülj!

III. A tél vagyok. Az igazságosztó.

Urak között egyetlen egy poroszló.

Pihenés, játék és szórakozás

A szabadságba menekülj!

IV. A tavasz vagyok. Sötét, Kegyetlen

Csak a virágok nyílnak kertemben.

Eső, villám...fuss, ha tudod merre:

A céljaidért menekülj!