A szakítás után...

Fájt?

Igen.
De nem vagyok önmarcangoló
Amolyan gyengébben harcoló
Típusa az emberi nemnek
Olyan fenséges, szép szelemek
Vettek eddig körül...
A világ beleőrül.

Van újra életem.
Hangom, szép énekem.
Szabadságom, talán túl sok
Az örömmámorba úszok
Hogy megszabadultam e köteléktől
Hogy nem kell aggódnom a közelségtől
Ami mindig a bajtól választotta el
Mert ebben támaszomra lel.

Más-más nőt szerethetek,
Más szemet igézhetek
Öröm, feledés:
Igazi önmegismerés!

DE

Nem maradt már semmi az, ami volt
Lelkemen ott a szégyenletes folt
Nem tudok soha tükörbe nézni
Nem bírok most már semmit sem kérni;
Nem volt számomra teher személye
Volt szívemben egy külön szentélye
Ami most elpusztult.
Nem akartam soha mást szeretni
Nem akartam soha ezt megtenni.
Hangom csak a botfül szól szépen
Nem is érti senki meg. Eképpen
Én sem írhatok mást, csak ami igaz
Fájdalom szívembe belenyilaz.


Mit tehetek?

Hogy mit? Megváltoztatom ezt a jelent
És elmondom neki, hogy NEKEM mit jelent
Az Ő személye, (és néha szeszélye)
Elmondom neki, hogy ne féltse
Se magát, se engem. Megváltoztatom ezt a múltbéli jelent,
Hogy a jövő jelene szebb legyen, változatlanul változatos.

Így lesz MINDEN varázslatos.